Rettegés a hétvégéktől, avagy egyszülős hétvége-para ikrekkel October 8, 2018|Dubniczki Csilla Hallássérült, fiúikreket egyedül nevelő szülőként már csütörtökön elfog egy kisebb pánik, ami aztán péntek délutánra fokozottabb mértékben jelentkezik nálam. Hét közben a gyerekek iskolában, anya a munkahelyen, kaja megoldva, program szintén, de eljön a péntek és vele együtt a hétvégék nyűge. Illusztráció: Benjamin Manley/Unsplash Kaja-para Mert az első, hogy mit főzzek, mit vásároljak, és mennyi pénzem van rá, attól függően, hogy hó eleje vagy hó vége van. Gyerekeimtől csak azt a választ kapom a „mit főzzek” kérdésre, hogy nekik mindegy. Ismerős ugye? Ott állok a szupermarket közepén tanácstalanul: az egyik megeszi a főzeléket, a másik nem. Az egyik szereti a levest, a másik nem. A vége legtöbbször mindig ugyanaz: valamilyen tészta szósszal vagy sült csirke krumplipüré-kombó. Hiába próbálom a zöldségeket megszerettetni velük, nem hajlandóak semmilyen formában fogyasztani, se paradicsom, se uborka, se paprika, se semmi. Ja, a spenót és a sütőtökfőzelék az megy, a pörköltből kiszedik a paradicsom és apró hagymadarabkákat is. Tíz évesek a fiúk, és szinte állandóan éhesek… oldd meg anya ezt is. Házimunka-para Ha éppen nem megyünk sehova (de nagyon szeretnék, mert jó idő van, és mindig eltervezek valami jó kis kirándulást), akkor a fél napom tuti a konyhában telik. Még be sem fejeződik a reggeli maradékainak az eltakarítása, máris kezdődik az ebédkészítés. Jó esetben délre már tele a mosogató (újra), a fél hűtő üres a suttyomban megevett joghurtoktól, Túró rudiktól, a fiúk szobájában a szemetesben meg is találom az elfogyasztott termékek hulladékait. Ebéd, utána megint mosogatás, de akkor már porszívózni is kellene, meg felmosni, meg a fürdőszobát, vécét fertőtleníteni, takarítani. Ezalatt vagy tízszer álltam az ablaknál és tekintettem ki a ragyogó napsütötte délelőttre, mint a rab a börtönben. Délután 2-re már olyan feszült vagyok, hogy még mindig nincs kész a lakás, hogy sokszor sírok. Na, aztán ezen is túllendülök, bíztatom magam, hogy még 5-kor kimehetünk biciklizni, futni vagy sétálni, amikor jön valamelyik gyermekem, hogy ezt vagy azt meg kell csinálni a suliba hétfőre. Bizony ilyenkor elszakad a cérna, vagy kiabálok, mint egy fába szorult féreg (szó szerint), vagy olyan is van, hogy sírok. Van, hogy könyörgök, hogy menjünk már futni (én futok, valamelyik biciklivel kísér), de nem jönnek, mert nincs kedvük. Egyedül nem nagyon megyek el, mert két kis kakast nehezen hagyok otthon… Ha már nem mentünk sehova és minden kész, takarítás, mosás, teregetés, lecke, addigra már este van. És a legrosszabb, amikor senki se hív fel hétvégén, mert mindenki a családjával van, vagy elutazott, vagy programja van. Ilyenkor nagyon egyedül érzem magam…nagyon. Az tény, hogy a fiúk sokat segítenek, például szívesen leviszik a szemetet, saját szobájukat kitakarítják, lépcsőházban felmosnak, de akkor is a java rám hárul. És azért is vagyok feszült néha, mert a takarításra szánt időt a fiúkra is fordíthatnám. Program-para Pénteken este rendszerint egyik ikrem sírva panaszolja, miért nincs apukám, miért ilyen az apukám, hogy évek óta nem kíváncsi ránk, nem visz el soha sehova? Anya miért nem tudsz apukát szerezni, akinek van kocsija, akivel tudnék legózni, akivel elmennénk kocsit mosni… jönnek, záporoznak a kérdések, néha sírással tarkítva. Mit mondjak erre? Fiam azt mondta nyissak egy Apuka-kölcsönzőt, főleg hétvégére. Az ötlet nem is rossz – lehet bejönne új vállalkozásként… Persze megnyugtatom, hát ez van, kisfiam. Ő az, aki elvan otthon, szeret egyedül lenni. Az ikrek másik fele inkább jön velem futóversenyekre, sportrendezvényekre. Ami a másiknak sokszor nem tetszik. Nehéz olyan programot találni, ami mindkettőnek, vagy ne adj Isten mindhármunknak jó. Míg kicsik voltak, rengeteg helyre elvittem őket, aztán belefáradtam később, mert végigveszekszik, bunyózzák, kiabálják az utat, a tömegközlekedési eszközökön, a rendezvényeken, mindenhol egymást piszkálják. Autónk nincs, így sok esetben hárman megyünk bevásárolni, szakadok meg a sok szatyortól, a cipekedéstől. Utálják is ezt a fajta programot: a szupermarketben se tudnak viselkedni, elbújnak a ruhák mögé, szaladgálnak össze-vissza. Múltkor fél órát kerestem az egyiket, mire megtaláltam, eltűnt a másik… És itt van a pénzköltés kérdése is: ha elmegyünk valahova, ott bizony van belépőjegy, éhes vagyok, szomjas vagyok, pisilni kell, ezt is vegyük meg, azt is szeretném…még szerencse, hogy van 90 százalékos hallássérült és MÁK-kedvezményünk utazásra, így spórolunk az útiköltségen. Nyáron a helyi szabadstrandon körülbelül 2 órát voltunk, mert úgy összevesztek a homokvárépítés közben, hogy egymásnak mentek, kiabáltak, és a fülészeti ügyeleten kötöttünk ki Budapesten, hogy a homokot kiszivattyúzzák a fél iker füléből. Így ma már mértékkel szervezek programot. Ha meglátogatjuk a nagyszülőket, ott sem maradunk sokáig. Szegények 70 felett már nem bírják a tempót Én-idő? Az mi? Maximum a futóversenyek, amik kikapcsolnak, feltöltenek, de a család nehezen viseli, hogy versenynapon a fiúkra kell vigyázni. Mert szerintük minek futni annyit? Minek versenyekre járni? Azt az időt, miért nem a gyerekeimmel töltöm? Ezeket a kérdéseket mindig megkapom, szerintem azért, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen a kilométerek taposása közben. De ezt az élményt nem szívesen adom, ehhez az egyhez ragaszkodom, hogy mehessek futni. Más én-idő nincs. Próbálok elbújni a vécén egy könyvvel vagy magazinnal, de tuti, hogy akkor kell valami a fiúknak és már hallom, hogy: Anyaa! Vagy abban az öt percben karatéznak egyet a konyhában. Szóval én-idő az nincs, pedig jó lenne, ha lenne.Egy darabig még így lesz. Talán addig, míg meg nem nyitom azt a kölcsönzőt.Tags:hétvégeikrekegyszülő