May 3, 2018|Dobos Viktória Hosszú évek óta tervezed, és hamarosan végre valósággá válik. Milyen érzés reggelente belépni az Egyszülős Központ kapuján, amelyen már az utolsó simításokat végzik? Az első gondolatom mindig a hitetlenkedő csodálat. Emlékszem az első napra, amikor itt dolgoztunk, igaz, a széken kívül más berendezés még nem nagyon volt. Este, amikor már mindenki elment, itt maradtam egyedül, kiálltam a galériára, lenéztem és összeszorult a torkom. Hiába dolgozunk már hónapok óta rajta, nehéz elhinni, hogy már itt tartunk. A nagyközönség mikor ismerheti meg az Egyszülős Központot? Május közepére tervezzük a nyitást. Amikor elkezdtük, még nem tudtam, mivel jár egy ilyen építkezés, azt gondoltam, őszre készen leszünk. Hamar kiderült, hogy nem olyan egyszerű megfelelő helyiséget találni, ráadásul egy 125 éves házban akadhatnak problémák. Aki újított már fel fürdőszobát, az tudja, hogy minimum egy hónapos csúszással kell számolni. Egy ekkora projektnél, mint a miénk, két és fél hónap nem is tűnik olyan soknak. Tulajdonképpen hány éve álmodozol erről? Legalább tizenkettő. Ilyen sok idő elteltével fel tudod még idézni, hogyan indult az alapítvány? Mint minden alulról jövő kezdeményezés, ez is úgy kezdődött, hogy belecsöppentem egy élethelyzetbe: egyedül maradtam a kisfiammal. Folyamatosan azon gondolkoztam, ez hogyan fordulhatott elő velem, hiszen ilyenek mindig csak másokkal történnek. Az egyszülősök jelentős része nem gondolja, hogy így fogja élni az életét, de sajnos az élet nem mindig azt hozza, amit tervezünk. Egy ismeretlen élethelyzetben segítséget kérni nem meglepő, az már annál inkább, hogy valaki létrehoz egy alapítványt, hogy a hozzá hasonlókon segítsen. Csak én találom ezt különlegesnek? Mondhatnám, hogy soha nem voltam normális. Másokhoz képest én jó helyzetben voltam: támogatott a családom, volt lakásom és munkám, amit szerettem, nem voltak anyagi gondjaim. Viszont közben azon törtem a fejem, ha nekem még így is ilyen nehéz, milyen lehet másoknak? Tisztán emlékszem, amikor elkezdtem nézegetni az egyszülős statisztikákat a Központi Statisztikai Hivatal oldalán, először azt hittem, valamit biztosan félreértettem. Aztán amikor rájöttem, hogy nem tévedtem, valóban ilyen sokan vannak, akkor meg azt nem értettem, hogyhogy nem foglalkozik velük senki? Az Egyszülős Központ májusban nyit Budapesten. Fotó: Egyszulo.hu Tizenhárom év nagy idő, voltak nehezebb pillanatok is? Hogyne, volt, amikor úgy éreztem, nem tudom tovább csinálni, mert akkora volt a teher és a nyomás, hogy már az életem normális működését veszélyeztette. Ilyenkor mi lendített tovább? Érdekes módon mindig akkor történt valami, amikor a legnehezebb helyzetben voltam. Rengetegszer nekifutottunk például annak, hogy legyen egy jól működő honlapunk. Az egyik ilyen alkalommal csúnyán átvert minket egy honlap készítő cég: gyakorlatilag az utolsó fillérjeimet vesztettem el. Ott álltam átverve, nulla forinttal és akkor úgy éreztem, vége, nem csinálom tovább. Éppen akkor jelent meg velem egy interjú, amiben elmeséltem a problémáinkat. Néhány nappal később telefonhívást kaptam egy régi osztálytársamtól, aki azért keresett, mert van egy fejlesztő csapata, akik szívesen segítenének nekünk. Már akkor egy központ lebegett a szemed előtt, amikor létrehoztad az alapítványt? Az egyik első gondolatom az volt, milyen jó lenne egy hely, ahova az egyedülálló szülők beléphetnének, és azt mondhatnák: segítsen valaki, mert ezt egyedül nem tudom megoldani. Mindenki szeretne tartozni egy közösséghez, ez természetes késztetés. Igaz, pont az egyszülőség kettős ilyen szempontból, mert valaki nagyon szeretne ide tartozni, valaki pedig fél attól, hogy benne ragad, nem akarja, hogy matrica legyen a homlokán. Pedig akár csak egy évig, akár egy életre leszünk egyedülálló szülők, a helyzetet akkor is meg kell oldani. Visszatérve a kérdésre, már egy irodáért is hálás lettem volna, álmodni sem mertem volna, hogy egy ilyen csoda valósul meg. A magyar társadalomban nem szeretnek beszélni az egyedülálló szülőkről. Kaptál rá választ az elmúlt 13 évben, hogy ez miért alakult így? Nemcsak Magyarországon, hanem a világon mindenhol igaz a mondás, hogy nem szeretnek az egyszülősökről beszélni. Az egyik oka talán az, hogy sokszor úgy éljük meg: ez egy kudarcélmény, amivel ritkán állunk ki a nyilvánosság elé. A közvélemény szintjén pedig sokszor külső elvárás, hogy tökéletesek legyenek a családok. Márpedig ma már félmillió gyermek nevelkedik egyszülős környezetben, és nem tehetünk úgy, mintha ők nem léteznének. Attól még, hogy nem beszélünk róla, ők igenis sokszor szenvednek. Most mégis egyre nagyobb nyilvánosságot kaptok. Mi változott? A számok magukért beszélnek és az is fontos, hogy gyerekekről van szó. Mindenképpen számít, hogy egyre többet beszélünk róluk, és maga a központ létrejötte is bizonyítja, hogy van igény a segítségre. Már törvényekben, rendeletekben is leírják az egyszülős kifejezést, az Erzsébet-táborba is el tudnak menni olyan gyerekek, akiket csak édesanyjuk, vagy édesapjuk nevel. Ha nem hívjuk fel rájuk a figyelmet, senkinek nem fog eszébe jutni, hogy rengeteg családnak van szüksége segítségre. Ez nyilvánvalóan hosszú folyamat, de volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy áttörést sikerült elérni? Amikor úgy érezted, hogy megérte mindezt elkezdeni 13 évvel ezelőtt? Azt, hogy megérte, már nagyon sokszor éreztem. Amikor valakin azt látod, hogy kicsit jobb lett az élete, látja, hogy van fény az alagút végén, akkor mindig megéri. Az igazi nagy áttörés persze a központ létrejötte volt, még akkor is, ha ez csak a kezdet. Hogyan kezd el valaki tervezni egy ilyen központot? Részben a fejemben található hosszú lista, részben a személyes tapasztalataim segítettek. Sok mindent én éltem meg, sok mindent pedig az a sok száz család, akikkel találkoztam. Tavaly egy kutatást is készítettünk, amiben az érintettektől kérdeztük meg, mik a legnagyobb nehézségeik. Nagy meglepetés a sorrendben volt: az első helyre az elmagányosodás került, amin érdemes volt elgondolkozni. Ez alapján volt olyan, amin változtattatok a központ tervezésekor? Inkább csak a súlypontokon. A közösségépítés nálunk is előkelőbb helyre került, és most azon dolgozunk, hogyan tudnánk jobban összekapcsolni a helyi közösségeket. Szeretnénk odaállni mögéjük és segíteni. Itt gondolom nem álltok meg. Olyan ez a folyamat, mint egy biciklizés: ha nem előre mész, akkor eldőlsz. A támogatás most arra elég, hogy a működés felálljon, a szolgáltatásokat jelenleg ingyen tudjuk nyújtani, de a következő egy-másfél évben fel kell építeni a modellt a további működéshez. Most jön a puding próbája, utána lehet folytatni és javítani, ha szükséges. Ráadásul külföldi minták sincsenek előttünk, hiszen nemzetközi viszonylatban sincs még egy ilyen központ. Ha májusban belépek ide, mire számíthatok? Egy olyan térbe és hangulatba érkezel majd, ahol kint hagyhatod a mindennapok stresszét, őrületét és elviselhetetlenségét. Olyan közeg lesz, ahol jó lenni és mindent meg lehet kérdezni. Az ide betérők tulajdonképpen egy étlapot kapnak, amiből kiválaszthatják, mire van szükségük: tanácsadásra, segítő csoportra, vagy csak egy helyre, ahol irodai körülmények között dolgozhatnak. Mi valljuk, hogy az első időszakban, amikor az ember egyedül marad, először magát kell rendbe tennie, mert az a gyereknek is rossz, ha a szülő stresszel. Egyszer bejött hozzánk valaki, aki azt kérdezte, van-e pszichológusunk, mert nyolc éve kínlódik ezzel az élethelyzettel. Amikor mondtam neki, hogy van, rám nézett és azt kérdezte, hogy „nem én vagyok az egyetlen nyomi?” Nem, nem ő az, hiszen mindenkinek nehéz néha. Ha viszont hamarabb kapott volna segítséget, mostanra már békében élne, és sokkal könnyebben venné az akadályokat. Tags:Nagy AnnaEgyszülős Központinterjú