Egyszülőknek

VEKERDY TAMÁS TANÁCSAI EGYEDÜL NEVELŐKNEK
 
"Férjemmel a szétköltözés előtt állunk, amiről már megegyeztünk. Jó, emberi, baráti viszonyban vagyunk, és anyagi tekintetben sincsen közöttünk nézeteltérés. De a férjem már régóta és egy jó ideje én is, boldogtalannak érezzük magunkat. Hogy mi történt, és miért, arról nem beszélnék most. Viszont van egy tündéri hároméves lányunk, Zsóka, aki most kezdte a bölcsődét, Abban kérnénk a tanácsát, hogyan tudnánk minden értelemben zökkenőmentessé tenni Zsóka számára szülei szétválását. A férjemmel való emberi kapcsolatunk talán valamilyen garanciát biztosíthat nekünk, hogy ne egymással marakodjunk, harcoljunk, hanem valóban arra tudjunk összpontosítani, hogy Zsóka minél kisebb lelki sérüléseket kapjon. Ha készen állunk erre, mit kellene tennünk, és hogyan?"

Amit ír, jó alapot ad annak a feltételezésére, hogy szétköltözésük, különválásuk - netán elválásuk - afféle "jó válás" lehet. Persze sokan ellene vetik, hogy jó válás - legalábbis a gyerek szempontjából - nincs, nem lehet. Mégis, éppen azt a fajta szétválást szokták a szakemberek, amelyikről maga is ír, amelyikben nem tombolnak - vagy már nem tombolnak - egymást és magunkat pusztító indulatok, amelyek aztán a gyerek sorsát is sokkal jobban megnehezítik, mint ahogy ezt a különválás ténye önmagában tenné. (Persze, ha személyesen beszélgetnénk, mindenképpen rá kellene kérdeznem arra, amit levelében "boldogtalanságnak" nevez, és lehet, hogy azt kellene ajánlanom, hogy ha meg is valósítják szétköltözésüket, keressenek fel egy olyan szakembert, pszichológust, aki a párkapcsolatokkal, vagy családterápiával, vagy akár egyéni terápiával foglalkozik. Annak viszont mindenképpen örülnünk kell, hogy az anyagiakért nem indul háború maguk között.)
 
De most már lássuk, mit is lehetne tenni? Hát először is "megmondani" Nyílttá tenni a dolgokat, semmit nem leplezni a gyerek előtt. Hogyan? Például: "Mi is szerettük volna, ha mindig így együtt lakunk, de most nekünk felnőtteknek ez nem megy. Néha veszekszünk (ha így van), idegesítjük egymást, más barátaink vannak, inkább azokkal szeretnénk együtt lenni stb. ..." Ez persze csak egy kiagyalt szöveg, hiszen nem ismerem a körülményeket, de mindenképpen azt kell mondanunk, ami a valóság. Ami fontos az ilyen megfogalmazásokban, hogy minél képszerűbben megragadható konkrétumokat mondjunk. "Mi is szerettük volna, ha mindig így együtt lakunk..." - ez talán még egy hároméves gyerek számára is jól elképzelhető. Eddig együtt laktunk, itt, most apa máshol fog lakni, vagy mindnyájan máshol fogunk lakni két kisebb lakásban... Az is fontos, hogy a gyerek azt érzékelje, hogy mi sem örülünk ennek, mi sem így terveztük, de egyszerűen így alakult, és ezt most, bár nem jó, és nehéz, mindnyájunknak ki kell bírni. Aztán kell, hogy legyen ennek a "megmondás"-nak egy második része, amelyikben azt érzékeltetjük, hogy mind a ketten azt akarjuk, hogy neki, a gyereknek minél jobb legyen és ezt így meg így képzeljük el. Nem kell feltétlenül választ várnunk ezeknél a beszélgetéseknél, nem kell megijednünk, ha a gyerek sírva fakad, újra és újra válaszolnunk kell, ha kérdez, és ha nem kérdez semmit, nekünk magunktól kell utalnunk a dologra, ha valami újabb történés, esemény előtt állunk. Míg egyfelől arra is biztatjuk, hogy szóljon, hogy ez így akkor jó lesz-e, de: mi döntsünk! Ne terheljük rá a döntést! Ő pillanatnyi érzelmeinek, állapotainak van kiszolgáltatva, és még inkább az éppen vele beszélő érzelmeinek, vagy még inkább képzeteinek. Nem hivatkozhatunk a gyerek "döntésére" ebben az életkorban!
Hogyan szerveződjön az élet? Az én felfogásom szerint ebben az életkorban - de még később is - a gyerek számára szükség van egy stabil, állandó lakóhelyre valamelyik szülőnél. A másik szülőnél pedig, ha lehet, legyen ágya (netán szobácskája), fogkeféje, pizsamája... Járjon viszonylag szabadon a szétköltözött szülők lakásai között (ez persze valójában csak nagyobb korában, kamaszkora felé haladva valósulhat meg), de tudja, hogy melyik az ő lakása. (De persze, legalább zárójelben el kell mondanom, hogy vannak az enyémtől eltérő felfogások is, melyek jó megoldásnak tartják az egy hónapig itt, egy hónapig ott rendszert. Én - ilyen kis korban különösen - erre határozottan nemet mondok.) Melyik szülőnél legyen a gyerek? A távolból - bár hitem szerint nem vagyok elfogult - általában az anyát jelölném meg, és minél kisebb a gyerek annál inkább. (És ez a lányokra fokozottan vonatkozik.) Nagyszerű volna, ha a szülők kellő rugalmassággal és tapintattal tudnának bánni az egymás és a maguk idejével. Egyik fél sem ragaszkodna bizonyos időpontokhoz - bár jó, ha van kialakult ritmusa a gyerek és szülei életének -,tudnak változtatni, egymásnak engedni. Az egyik legrettenetesebb dolog a rossz válások láthatási gyakorlatában, hogy a szülők egymást bosszantják az időpontok kényszerű betartásával, betartatásával. ("ha most nem vitted el, a jövő hétvégén nem viheted el" stb.), vagy azzal, hogy ha az egyik szülőnek szüksége lenne a másik segítségére, akkor biztos, hogy nem ér rá, viszont olyankor mindenképpen ragaszkodik a maga idejéhez, amikor a másik időpontcserét szeretne. Mindez nagyon rossz - a gyereknek. Ellenkezőleg kellene eljárniuk, segíteniük kellene egymást. Ez jó atmoszférát teremt, ebben a légkörben ők is jobban fogják érezni magukat, sokkal könnyebb lesz az életük, és a gyereknek is ez lesz jó.
 
"Harmincöt éves vagyok, egyedül nevelem nyolcéves fiamat és hatéves kislányomat. A feleségem két éve külföldre távozott, azóta nem tudunk róla semmit. Én eddig csak a gyerekeimnek éltem, most van egy tartós kapcsolatom. A kislányom elfogadja, a fiam nem. Erőltetni nem szeretnék semmit, de egyedül élni is nagyon nehéz. Mit kéne tennem, és hogyan?"
Ha a szülő "áldozatot" hoz a gyermekéért - feladja saját életét -, ezt általában legjobban a gyermek sínyli meg. Ez persze nem azt jelenti, hogy esetleg egy gyermekünket semmiképpen el nem fogadó (esetleg érzelmileg vagy más módon gyötrő) partnerrel is fenn kellene tartanunk egy kapcsolatot csak a kapcsolat kedvéért. Hiszen egy ilyen kapcsolat számunkra sem lehet igazán kielégítő. Itt azonban nem erről van szó. Hogy a gyerek elfogadja-e a szülő új társát, ez nagyon sok mindentől, bonyolult érzelmi állapotoktól is függ, és főleg az időben sokszor változik, idővel a kezdeti érzelem esetleg az ellenkezőjébe csap át. A fő kérdés tehát - mint mindig a gyerek és a felnőtt közötti viszonylatban - az, hogy társunk, a felnőtt elfogadja-e gyerekünket akkor is, ha a gyerek esetleg makacs, dacos, elzárkózó, netán kimutatja (időleges) ellenszenvét. Ha igen, akkor lassú javulás várható, különösen, ha nem erőltetjük, hogy a gyerek "változtasson magatartásán", hanem elfogadjuk őt olyannak, amilyen, s engedjük, hogy esetleg így gyászolja elveszített édesanyját, kimutatva iránta hűségét.
Fontos, hogy kettesben, például a moziból jövet, vagy más oldottabb hangulatú alkalommal bensőségesen tudjunk beszélgetni gyerekünkkel arról, hogy mi hogyan látjuk ezt a helyzetet, hogyan éljük át (anélkül, hogy szemrehányást tennénk neki), és: kevés szóval! Nem magyarázkodva, csak higgadtan ábrázolva a tényeket. Ne törekedjünk meggyőzésre. Hallgassuk meg őt, ha olyan szerencsénk van, hogy szóba is áll velünk. Aztán tudjunk együtt hallgatni. Ne akarjuk elérni, hogy "szeresse" partnerünket - így talán elérjük, hogy egy idő után "közömbös" lesz (ami persze nem igazi közöny, benne bújkálnak az ellenszenvből rokonszenvbe forduló érzelmek csírái). Azt is jó tudni, hogy a nyolc-kilencedik év nehéz korszak lehet, különösen a fiúk életében. Nyugtalan korszak, az embert - anélkül, hogy tudna róla - feszültséggel töltik el az eredet kérdései, megkérdőjeleződnek eddigi tekintélyek, az én, a személyiség különállása, és az elmúlás, a halál sejtelme magányérzetet okoz. Higgadt, elfogadó humor, testi gesztusokban is - dögönyözéstől a simogatásig - megnyilvánuló kedvesség sokat segíthet.
 
„A férjem három hónappal ezelőtt a legjobb barátnőmmel összeköltözött, itt hagyott bennünket és egy hónappal ezelőtt még a városból is elmentek, munkahelyet váltottak. A lányom kilencéves. Mostanában éjjel is felriad és sír, és azt szipogja, hogy „Apu! Apukám!”. Én igyekszem erős maradni, és nem mutatni, hogy engem is milyen mélyen bánt és sért, elkeserít, ami történ. Mikor hallom, hogy felsír, kiugrom az ágyból, először dermedten állok, most mit is mondjak, aztán berohanok, valahogy megvigasztalom, mintha én nyugodt volnék, végre elalszik, és akkor én sírok hajnalig. Én azt gondoltam, hogy könnyebb volna, ha beszélhetnénk arról, hogy mi is történt, de bíró barátnőm intett, ne mondjak az apjára semmit, mert azt felhasználhatja a gyerekelhelyezési perben.
Nehéz. Ha felhívom, hogy jöjjön el a lányához, és mikor itt van, a lánya azt kérdezi zokogva, hogy „Mikor jössz vissza?”, akkor utólag szemrehányást tesz nekem, hogy én biztatom erre Lidit, mondván, hogy így akarom őt visszavenni. Ha nem hívom, és a tanárnő szól neki, hogy milyen depressziós a gyerek, akkor felhív, hogy miért nem szóltam, ennyit sem tudok megtenni, nem a gyerek érdekét nézem... Akármit csinálhatok, az szerinte rossz. Ugyanígy viszont előtte, tizenkét éven át, amíg együtt éltünk, minden a lehető legjobb volt (már szinte egy kicsit sokalltam is). Most már látom: akkor az én befolyásom alatt állt, most a volt barátnőm hat rá. 
Kérdésem: hogyan tudnám a lányomat tartósan megvigasztalni és tisztább helyzetet teremteni? Egyelőre még azt se tudja, hogy az apja a Magda nénivel ment el, mert az a férjem kifejezett kérése volt, hogy most még ne mondjuk, majd ha letisztulnak a dolgok. Néha itthon dolgozom és az utóbbi hetekben többször előfordult, hogy a lányom is itthon akart velem maradni; ilyenkor erőt vettem magamon és az apja helyett is szigorú voltam, pedig nekem is jólesett volna, ha együtt tölthetjük a napot.”
Ne legyen erős! Mutassa ki, amit érez – ami nem azt jelenti, hogy szidalmaznia kellene az apát, vagy szakításuk részleteivel terhelni a kislányt. De ha maga is elsírja magát vigasztalás közben – ahelyett, hogy utána sírna, egyedül, hajnalig – ez egyáltalán nem baj. Ha egy gyerek azt élheti át, hogy a felnőtt magatartása és szavai összhangban vannak érzéseivel és gondolataival, ez önmagában is megnyugtató hatással van rá és biztonságot ad számára. Nem tudjuk, hogy pontosan honnan is tudja egy gyerek, hogy az anyja vagy más közeli hozzátartozója mit érez és mire gondol, de az elég egyértelműnek látszik, hogy a gyerekek nemcsak a szavakból és a kimutatott érzelmekből tájékozódnak, hanem – láthatatlan antennájukkal – a velük együtt élő ember belső állapotait is felfogják. Együtt sírni? Igen! Kiadni a fájdalmat, megjeleníteni, nem letagadni, nem „egyedül hagyni” a fájdalomban a gyereket, de azután – és ebben van a felnőtt szerepe – újra meg újra kikapaszkodni... Ilyenkor aztán előfordulhat, hogy az együttes, nem sietős reggeli idején meglep minket valamiféle könnyeken át mosolygó derű: - Na, jól kisírtuk magunkat az éjszaka... És akkor nagyon el tudnám képzelni – ha olyan szerencséje van, hogy bizonyos napokon otthon lehet, és a gyerek is szívesen otthon maradna magával – hogy azt mondjuk: - Ma csapunk egy görbe napot! – És elmegyünk sétálni, kirándulni, moziba, valahol eszünk valamit és beszélgetünk az életről, az apjáról, megint csak anélkül, hogy túlterhelnénk a gyereket olyan részletekkel, melyek nem tartoznak rá. De azt semmiképpen nem tartom letagadhatónak, hogy az apja, igenis, Magda nénivel ment el. Azt is tudnia kellene, hogy mikor, hol laknak, és ezeknek a tényeknek az ismerete, még ha fájdalmas is, de a megfoghatatlan nyugtalanságot – amely a semmibe mered kétségbeesetten – enyhíti.
Azt gondolom, hogy bíró barátnője is csak arra utalhatott, hogy ne szidalmazza az apát – vagy a barátnőjét -, ne próbálja a gyereket az apjától elidegeníteni. Biztos vagyok benne, ha Lidi pontosabban tudná, hogy mi is a helyzet, hogy mi történt, akkor az apja látogatásakor lehet, hogy nagyon szomorú lenne, de nem kérdezné zokogva újra meg újra, hogy: „Mikor jössz vissza?”, bár biztos, hogy újra meg újra felötlene benne ez a kérdés. Mert ahogy régi címereken és képeken látjuk a teljes világot – jobbról a Nap, balról a Hold, közöttük a csillagok -, úgy a gyerekek világa is apával és anyával teljes, s ezért sokáig nem tudják leküzdeni azt a vágyukat, hogy újra és újra összetereljék a válásban vagy szakításban szétesett egész világ szereplőit. (Vannak persze olyan, pokollá vált házasságok, reménytelen helyzetek, ahol már a gyerekek akarják a válást nyugalomra sóvárogva.)
 
Négyéves, kiscsoportos kisfiú anyukája érdeklődött, mit tehetne, ha az óvodában túl szigorúan veszik a "foglalkozásokat". Szabályosan kell fogni a ceruzát, nem illik a vonalon kívülre rajzolni, festeni, ha túl tarkabarkára sikerül egy fa, vagy tyúk nem tetszik az óvó néninek, gyurmázni csak egyszínűvel formázhatnak a gyerekek. A kisfiú pedig mindinkább kivonja magát a foglalkozásokból, csak üldögél, vagy rohangászik.
Azt gondolom, sem a kiscsoportban, sem a középsőben, sem a nagyban nem szabad elvárni az óvodás gyerektől, hogy szabályosan fogja a ceruzát. Ha így tartja, fogása görcsös lesz, elmegy a kedve a firkálástól, rajzolástól, "írástól". (még az iskolába lépő gyerekeknek is csak nem egészen nyolc százaléka tudja görcsös tartás nélkül, "szabályosan" fogni a ceruzát. A gyerekek keze erre a fogásra csak valamikor hat- és nyolcéves koruk körül érik meg, nagy egyéni különbségekkel. A lányoké általában előbb, mint a fiúké.) Vonal - kontúr - meg egyáltalán nem kellene, hogy legyen a színező óvodás rajzán, vagy festményén. A legjobb az volna, ha kontúrtalan színfoltok adnák ki a formákat! A változatos színek szabad használata a gyerek érzelmi biztonságban kifejlődő érzelmi gazdagságát jelzi. Ami pedig a valósághű színeket illeti: nemzetközi vizsgálatokból tudjuk, hogy a kisgyermek számára (ahogy egyes nagy festők számára is) a piros, vagy a zöld ló lovabb ló, mint a természetes színű szürke, vagy pej, vagy almásderes ...
A fákról nem is beszélve! Egyszer hallottam, amikor a felnőtt fát rajzolni tanította a gyereket: - Barna bot, zöld labda! - mondta, és a táblára egy barna vonalat húzott, amire egy zöld kontúrt kerekített. Az ilyen sablonok rongálják legjobban a gyermeki fantáziát és alkotókészséget. Ehhez már csak azt kell hozzátennünk, hogy ilyen barna törzsű fák nincsenek is a valóságban! A fák törzse szürkés-zöldes-pirosas-feketés-barnás stb., de soha nem az a bizonyos világosbarna.) Még szerencse,ha a kisfiú otthon még nem hagyta abba a festést, színezést, rajzolást. Nem hiszem, hogy szülői elfogultság van abban, amit leír - azt viszont biztosan tudom, hogy az óvodában nem kell effélét elvárnia gyerekektől. (Az is meglep, hogy az óvó néni "foglalkozást tart", és magyaráz. Szerintem erre nagycsoportban sincs szükség - nagyon sok óvoda működik nagyon jól, ahol ilyesmire nagycsoportban sem kerül sor - de kiscsoportban egyenesen tilos. Tudnunk kell, hogy a szabad játék, és a hozzá kapcsolódó mese, ének és utánozható tevékenység az, ami az óvodást valóban fejleszti.)
Úgy gondolom, hogy otthon nem rontottak el semmit, nem túl engedékenyek. "Túlzottan" élvezni pedig nem lehet a gyerekünket. Ha gyerekünk létét, személyiségét "élvezzük", az azt jelenti, hogy örülünk neki, tetszik nekünk, örülünk, hogy van - és éppen ez adja meg azt a varázslatos érzelmi biztonságot, amiből a gyerek alkotókedve és értelmi fejlődése is veszi az erejét. Ha kisfia szorongva megkérdezi, hogy amit rajzolt magának szép-e, én a maga helyében mindenképp rávágnám (ha úgy látom, és úgy érzem), hogy igen, persze szép, nekem nagyon tetszik.
 
Hat év körüli kislány mamája érdeklődik aggódva, mit tegyen, ha legidősebb gyermeke éjszakánként még mindig rendszeresen bepisil, míg a két évvel fiatalabb lányka éjszakánként rendszeresen felébred és már szobatiszta. Az anyuka próbálkozott ébresztéssel, de nem vált be. Vajon mit mond a pszichológus?
A rendszeres éjszakai bepisilésnek általában nem a mély alvás az oka. (És tegyük mindjárt hozzá: a gyerekek általában nem, vagy csak nagyon ritkán szoktak éjszaka pisilni. Az éjszaka termelődő vizeletet az egészséges hólyag reggelig be tudja fogadni.) Előfordul, hogy testi okok is meghúzódnak az éjszakai bepisilés hátterében; ezeket a gondos orvosi vizsgálat tudja felderíteni, Előfordul az is, hogy az éjszakai hideg, a kitakarózás járul hozzá a kisgyerekeknél a bepisiléshez. De legtöbbször lelki okok húzódnak meg a háttérben. Hozzájárulhat az elhúzódó bepisiléshez a kistestvérek - a még pelenkázásra szoruló kistestvérek - születése, akihez, vagy akikhez a legnagyobb minden szempontból hasonlítani akar, hogy ő is ugyanazt a gondoskodást megkapja, "kiérdemelje". Lehet, hogy a szülőkkel egy ágyban - vagy csak egy szobában - való alvás keltette vágyak, féltudatos fantáziaképek vagy félálomi élmények a kiváltói az éjszakai bepisilésnek. De ugyan így lehetnek a nappal felhalmozódott feszültségek, szorongások, bűntudatok is a kiváltó okok között, és előfordulhat, hogyha ezeket elemezzük, még mindig csak a felszínen járunk. Lehet, hogy a családi viszonylatok bizonytalansága, összemosódása, vagy az örömkeresés sajátos félálomi infantilis formája váltja ki, tartja fenn a bepisilést.
Az ötödik életévig az éjszakai bepisilés előfordulását még természetesnek tarthatjuk, de hogyha ezután is rendszeres ez a tünet, és az orvosi kivizsgálás már megtörtént, akkor úgy gondolom, hogy jelzésként kell felfognunk. Annak jelzéseként, hogy a gyerek olyan nem tudatos - vagy csak félig tudatos - szorongásokkal, feszültségekkel küzd, melyeket szakember segítségével mindenképpen meg kell próbálnunk feloldani. Nem elsősorban a tünet miatt - bár az is kellemetlen a gyereknek is, a családnak is (vagy mondjuk a gyereket illetően, kellemetlen is) - hanem a mögötte meghúzódó lelki megterhelést jelentő érzések, félelmek és bizonytalanságok miatt. Vannak nagyon makacs enuretikus - bepisilős - esetek, amelyek látszólag minden kezelésnek ellenállnak. A gyerekkel való szakszerű foglalkozás azonban ilyenkor is jót tesz. Lányok esetében a legmakacsabb ilyenfajta tünet az első menstruációval szokott elmaradni (jelezve a tünetnek a szexualitással való mélyebb kapcsolatát).
 
 
Mi hiányzik a gyerekeinknek ahhoz, hogy igazi gyerekkoruk, érzelmi biztonságot, és egész életre tápláló emlékeket adó gyerekkoruk legyen?
A "haszontalan" dolgok hiányoznak! A "haszontalan" együttlétek. Együttlétek valamelyik szülővel, vagy a szülőkkel, vagy a szűkebb, vagy tágabb családdal -, amelyeknek nincs célja. A "haszontalan" dolgok hasznosságáról szeretnék beszélni. Azokról az együtt töltött időkről, amikor éppen nem neveljük és nem fejlesztjük a gyereket. Amikor nem kérdezzük meg, hogy mi történt az óvodában, vagy az iskolában, amikor nem neveljük szépen evésre, nem rakatjuk el vele a ruháját, nem gondoskodunk kötelességszerűen táplálásáról, tisztálkodásáról, tisztántartásáról, hanem csak úgy együtt vagyunk. Mondjuk: alkonyodik, és mi üldögélünk az asztal körül - nemrégiben kakaóztunk vagy teáztunk, és halkan beszélgetünk. Nem is gyújtunk lámpát. Esetleg nagy telekről mesélünk, amikor nekünk - akkor még kisgyerekeknek - nyakig ért a hó, vagy az ő születéséről, mi történt velünk és a kórházban, hogyan hoztuk haza egy kosárban, vagy a saját gyerekkorunkról, az ő nagyszüleiről és a mi nagyszüleinkről; életekről, melyek kitágítják látókörét térben és időben, miközben az összetartozás érzését keltik fel benne...
Nem "fejlesztő" játékokat játszunk, hanem "butáskodunk", dögönyözzük és csiklandozzuk, vagy netalán a levegőbe dobáljuk az örömében sikongató kisgyereket, csúszunk-mászunk a földön, bújócskázunk és kukucsolunk, a nagyobbakkal pedig együtt megyünk sétálni, kirándulni (de nem azért, hogy sok kilométert gyorsan lefussunk, hanem, hogy bámészkodjunk, ráérősen vonuljunk, netán számháborúzzunk), vagy moziba, színházba, cirkuszba megyünk együtt - esetleg csak kettesben, valamelyik szülő, valamelyik testvérrel -, és utána ráérünk még fagylaltozni, vagy valami más fölösleges dolgot csinálni. Az újabb vizsgálatokból tudjuk, hogy még az értelmi fejlődés is az érzelmi biztonságban mélyeszti gyökereit. Azt is vizsgálatok bizonyították, hogy a pénzre, vagy presztizsre orientált családok gyerekei közül egyformán sokan - és sokan! - válnak így-úgy kallódóvá, szenvedővé, netán beteggé, míg azokból a családokból, ahol az érzelmi intimitás az érték, a bensőséges összetartozás, egészségesebb gyerekek kerülnek ki.
Az óvoda nagycsoportban sem iskola. Az óvodás gyerek legfejlesztőbb tevékenysége a játék, méghozzá a szabad játék, amit a felnőtt jelenléte megkönnyít, mert elejét veszi a kisgyerekek közötti végeérhetetlen veszekedéseknek - és segít, mert a gyerekek tetszésük szerint bevonhatók a játékba. De nem kell - sőt nem is szabad -, hogy a felnőtt irányítsa a játékot fejlesztő, vagy egyéb szándékkal. A játékon kívül másik legfontosabb élmény a kisgyerek életében - a mese. A mese világképet ad, tájékoztat jóról és rosszról, igen: életről és halálról, a valóságnak olyan mozzanatairól, melyeket a gyerekek átélnek, de amelyre felfogható magyarázattal csak a mese szolgál. Ha egy óvó néni sokat játszik és sokat mesél - és nyilván énekel is a gyerekekkel, vagy rajzolni is hagyja őket -, és meg is hallgatja, amit mondanak (még ha halandzsáznak is), és válaszol is nekik, akkor nagyjából már mindent megtett, amit a gyerek valódi szükségleteinek kielégítésére meg kell tennie a mindennapos gondozáson kívül. A jó iskola-előkészítés az, ha a gyereket életkorának megfelelően kezeljük, a fentiek szerint - ekkor érik meg az iskolára magától, ha a körülményei egyébként megfelelőek - nem pedig az, ha tanítjuk. Ilyenkor, januárban már sok családban javában töprengenek a szülők, menjen-e a gyerek idén iskolába, vagy esetleg csak jövőre kezdje el az első osztályt? - Olyan okos! Egy éve, mintha megtáltosodott volna: ír, olvas, számol! A nagyobb testvéreitől tanulta meg. Halálra unná magát, ha itthon tartanám, vagyis, ha még óvodás maradna! Igaz, hogy júniusi gyerek, de hát az a pár nap mit számít?
 
- A mi Ágink kicsit lassúcska. El-elbámészkodik, el-elmereng, nagyon szeret játszani. Márciusban már betölti a hatot, de én még nem szeretném, ha iskolába menne. A nagyszülei, meg a férjem is azt mondják, hogy megkárosítom a gyereket, visszatartom a fejlődésben, ha nem engedem iskolába... Az óvoda? Az óvó néni is azt mondja, maradjon még...
 
- Én aztán a bíróságig is elmegyek, ha a gyerekemet nem akarják iskolába engedni! Hogy veszítsen egy évet? Azért, mert kicsi? Arról szó sem lehet! Az első osztályban ott ülnek előttünk a gyerekek, az egyik talán éppen egy évvel idősebb, mint a másik. Mert ő tavaly június elején töltötte be a hatodik évét, míg a padtársa idén május 31-én. Ebben az életkorban három hónap még nagyon jól mérhető fejlődést hoz az értelmi képességekben. Néhány év múlva ilyen rövid idő már úgyszólván megfoghatatlan, de most még jelentős. Ez azt jelenti, hogy az egyik gyerek esetleg négy jelentős lépcsőfokkal előbbre jár spontán érdeklődésben, mint a másik. Aztán: a lányok gyorsabban érnek, mint a fiúk (és nagyobb - még a saját egészségük kárára is! - az alkalmazkodó képességük). Mindezeken túl: nagyon nagyok lehetnek a gyerekek közt az egyéni eltérések is. Vannak lassan és vannak gyorsan érő típusok.
Mindezzel nem volna különösebb gond, ha iskoláink nagy része nem volna még most is olyan, amilyen. Azaz, nem hajszolná már elsőben is a hónapokra, hetekre, napokra beosztott "teljesítményt", megfosztva ezzel a gyerekeket a valódi fejlődés, a valódi tanulás, a lassú begyakorlás lehetőségeitől. Ha ki tudnánk várni gyerekeink eltérő érlelődését, úgy harmadik-negyedik osztályra feltehetőleg valamennyien nagy bizonyossággal elsajátítanák azokat az alapvető készségeket - írást, olvasást, számolást -, melyekre majd a későbbi tanulmányok épülnek, miközben persze sokat énekelnének, táncolnának, festenének, rajzolnának, kijárnának a szabadba leveleket, kavicsokat gyűjteni, és sok mesét hallgatnának; hiszen a mozgásos játék és a mese az első iskolai években még a legfejlesztőbb "tantárgy" kellene, hogy legyen. Minthogy azonban iskoláinkban ez ma még általában nem így van, ezért alaposan meg kell gondolnunk, hogy mikor engedjük a gyereket iskolába menni. A siettetés, a túl korai kezdés nem csak kezdetben okoz nehézségeket!
Aki túl hamar, éretlenül ment az iskolába, kezdte meg tanulmányait, az általában "nem tudja behozni magát"; amíg iskolába jár, saját színvonala alatt teljesít. Nemcsak harmadikos vagy ötödikes, de első gimnazista gyerek "visszahelyezésével" - vagyis, hogy bukás nélkül, a szülők kérésére, illetve a pszichológus javaslatára megismétel egy osztályt - "csodát" lehet tenni. A visszahelyezett gyerek egyszerre kivirul, jó tanuló lesz, s ezt az újonnan kivívott helyét nem is veszíti el. Aki igazán éretten kerül be az iskolába, az általában "hozza a formáját". Az ötödik életév körül a gondolkodásbeli, intellektuális képességek gyors, és látványos érése következhet be. Pontosabban, a gyerek nem lesz okosabb, csak másként lesz okos, mint ahogy eddig volt. Számol, esetleg ír, olvas... Ez ne tévesszen meg minket! Ez önmagában még nem iskolaérettség. Az iskolaérettséghez hozzátartozik egyfajta határozott tájékozódás saját teste és a tér viszonyaiban, bizonyos monotóniatűrés, feladattudat, az önkéntelen figyelem lassú változása, a szándékos figyelem kialakulása, miközben változnak a testarányok, eltűnik a kisgyerekes gömbölydedség és pocak, a gyerek megnyúlik és "lehiggad" (ami azt jelenti, hogy gátlások erősödnek meg és épülnek ki a központi idegrendszerben), erőteljesen megindul a fogváltás és így tovább.
Manapság az iskolába általában csak túl korán lehet menni, túl későn nem. (Persze: speciális problémák, hátráltatott fejlődés, fogyatékosság gyanúja esetén minél korábban kell szakember elé juttatni a gyereket, de ez más kérdés.) Aki "egy évvel később megy", mert a május 31-i határidőnél később tölti be a hatodik évét, vagy, mert szülei kérésére, illetve az óvoda javaslatára egy évre még felmentik a kötelező iskolába járás alól, az nem veszít, az nyer egy évet. Egy évvel tovább játszhat szabadon, s újra mondom, ne feledjük: ez ebben az életkorban a legfejlesztőbb tevékenység! Ha a gyerek kicsi, testileg fejletlen, vagy fáradékony, mindenképpen ajánlható, hogy egy évvel később menjen iskolába. (Ugyanez áll természetesen olyan koraszülöttek esetében is, akik nem töltenék be a határidőig hatodik életévüket, ha időre születnek.) Sokszor előfordult, hogy - teljesen szabálytalanul - októberben, vagy novemberben kellett az iskolából kimentenünk gyerekeket (értelmes, jó képességű, de még nem iskolaérett gyerekeket), mert akkorra derült ki egyértelműen, hogy olyan mértékben és módon fárasztotta ki, viselte meg őket a mindennapos iskolába járás, hogy testileg és lelkileg belebetegedtek, Hosszabb-rövidebb kezelés után aztán már gyógyultan járhattak újra óvodába, s a következő évben általában problémátlanul kezdték meg az első osztályt. Ne siettessük hát gyerekeinket - ne siettessük önmagunkat!Ha valahol, hát itt nagyon igaz a mondás: "lassan járj, tovább érsz!"
 
 
Az ünnepek
"Tudja, mi csak kettecskén, csendesen ünnepelünk - meséli nekem a nagymama. - Mióta az utolsó gyerek is kirepült, úgy öt-hat éve, megbeszéltük a férjemmel, hogy karácsonyra egymásnak semmit sem veszünk, hanem csak csinálunk: kötünk, faragunk, sütünk, rajzolunk, vagy írunk valamit. Azt is mondtuk, annál nagyobb az ajándék, minél kisebb, nem szabad nagynak, vagy soknak lennie. Azóta remekül mulatunk karácsonykor.A gyerekeknek (három van) és az unokáknak (öten vannak) január és szeptember között vesszük meg, amit majd ajándékozni akarunk. Én pedig már a szenteste előtti három napban megfőzöm a töltött káposztát, és a férjemmel megsütjük a bejglit, mert az ünnep első napján nálunk ebédel az egész család. Mindig van egy kis fánk, igazi gyertyával. Karácsony este meggyújtjuk a kis lángokat, ülünk előtte, és halkan beszélgetünk. A frizsiderben már reggel óta készen vár a majonézes krumpli, meg valamiféle hal, azt esszük teával. Mióta a férjemmel ezt kitaláltuk, azóta érzem megint a karácsony hangulatát, ahogy valamikor, gyerekkoromban odahaza Vásárhelyen éreztem, amikor mindenről a szüleink gondoskodtak. És nekünk volt időnk a lángba bámulni, énekelni, dióban kártyázni...
És mégis, most is félek és szorongok a karácsonyi közös ebédtől, mint akkor, amikor csak rémes hajszát és a nyomában felcsattanó veszekedéseket jelentette éveken át. Most a gyerekek miatt. A középső lányom két éve, karácsonykor költözött el a férjétől a gyerekével, és bár ez az ebéd nálunk elég vidáman szokott lefolyni, mégis mindig van valaki, aki bánatos, csalódott, vagy éppenséggel sír, és másvalaki, aki ideges, ingerült, netán kiabál, mert a végletekig kimerült. Én nem tudom... tényleg ennyit kell vásárolni, még akkor is, ha nincs is rá pénzünk? Hogy aztán a gyerekek az iskolában összehasonlítgassák, hogy mi hány ezer forintba került?"
Hogy is van ez? Miért vegyül az örömünkbe, mellyel a karácsonyt várjuk, szorongás, különösen, ami a családanyákat illeti, akiknek (akiknek, hiába segít a férj, akár sokat is, ami persze mindenképpen könnyít a helyzeten) mindenről gondoskodniuk kell. Mintha az ünnep sok részletében a visszájára fordult volna, és most a fonákját mutatná. Kamaszoktól, ifjaktól hallom szinte ugyanazt a mondatot: Csak már túl lennénk rajta! (Kötelező családi jelenlét, rokonlátogatások.) Vagy: Úristen! Már megint ünnepség! Akkor már inkább fizikaóra! Miért? Nyilván valami velünk, felnőttekkel sem stimmel. Mi hiányzik? Az intimitás, a spontán öröm, a belőlünk fakadó kedv. Sajnos minden "parancsolt" ünnep lett, és a külső parancsok, a kötelezők ma már egyre rosszabbul működnek. (mondják, Arany János, mikor még életében a Toldit kötelező olvasmánnyá tették, felsóhajtott: Ó jaj! Magyar ember többé élvezettel nem olvassa ...)
Én is úgy érzem- már régen - jó az ünnepekben, hogy együtt van oldottan, mindenki személyes igényeire való tekintettel, semmit sem erőltetve a család. Feltéve persze, ha nem feszülnek a családtagok között ki nem beszélt, őszintén fel nem tárt, s ezért robbanással fenyegető ellentétek. Amelyek - és ezt régen tudjuk - "szeretnek" éppen az ilyenfajta ünnepeken, mint például karácsonykor, "a szeretet ünnepén" - kirobbanni. Bizony jó lenne többet, őszintén beszélgetni egész évben, ezzel mentesíthetnénk az ilyenfajta kirobbanásoktól - és még talán a fejgörcsöktől vagy más ilyenkor kitörő betegségektől is - ünnepeinket. Jó, hogy finomakat főzünk - ha lehet együttesen, de legalábbis alaposan besegítve a főzés családi mestereinek - és jó, hogy nagyokat eszünk-iszunk (ha nem éppen a rosszullétig, az "ájulásig". Nem jó, hogy régen elszakadtunk a valódi, a természet körforgásához kapcsolódó ünnepi érzésektől, merthogy annyira kiszakadtunk a természetből. Nem mélyre ható élményünk a régen egészen más életmódra kényszerítő, az embert a házba záró tél és a téli sötétség (kivéve, ha éppen téli depresszióra hajlunk).
Így aztán nem lehet élményünk a téli napforduló - a december vége -, amikor a legsötétebb van, amikor leghosszabbak az éjszakák, de amikor éppen a leghosszabb éjszaka után újra hosszabbodni kezdenek a nappalok. Nem érezzük, amit az angol költők egyik legnagyobbika, Shelley érzett, amikor így énekelt"Késhet-e a tavasz, ha már itt a tél?" Nekünk a villany mindig egyformán világít, gyertyáink is már elektromosak (a karácsonyfán ugyanúgy, mint a templomban), nem érezzük át a fogyó gyertya lángjának bensőségességét, reménytelennek tűnő és mégis diadalmas harcát a külső sötétséggel szemben ... Viszont nem is vagyunk kiszolgáltatva a természetnek, "szabadok" vagyunk ebben az értelemben is. Hogy aztán hogyan élünk a szabadságunkkal? Ez már nagy kérdés. Milyen ravasz rabságokba esünk - hogy csak kettőt mondjak: a fogyasztás, vagy éppen az ilyen-olyan propaganda rabságaiba -, melyek mind szabadságunkra törnek? Az ember személyes szabadságát védelmezi a parancsolt szokásokkal szemben. És igaza van, mert csak ebből a szabadságból fakadhat őszinteség, az a bensőséges, spontán derű, amelyik átfűtheti ünnepeinket, összekapcsolhat minket egymással és a világgal is. A gyerekeket is megértem, akik inkább a fizikaórára mennének. Nagyon ritkán sikerül úgy megeleveníteni az iskolai ünnepeket, hogy mondjanak is valamit arról, amit ünnepelnek, és ne éppenséggel elleplezzék belső tartalmát. A nagy és hamis ünnepeket de jó lenne fel- és kiváltani kicsi, de őszinte - belülről fakadó, egymást tényleg összekötő együttlétekkel!
 
 
Az agresszióról
Mottó:"Nem tudom elfogadni, hogy a gonoszság az emberrel veleszületett ... Ahhoz túl sok utálatos gyereket láttam már átváltozni jóvá, amint megkapták a kellő szabadságot és elfogadást a felnőttektől." A.S. Neill: Summerhill
Többször volt szó az utóbbi időben az agresszióról. Mit mond ma a tudomány? A tudomány ma legalább kettőt mond. Külső és belső tényezők egyaránt befolyásolják az agresszió kialakulását. A tudományos vizsgálatok szerint például, ha az agyszövetek úgynevezett szerotonin-szintje alacsony, ez hajlamosít az agresszív viselkedésre már az állatok esetében is. Megállapították, hogy az erőszakos bűncselekmények miatt elítélt rabok szerotonin-szintje szignifikánsan alacsonyabb, mint a nem erőszakos bűncselekmények miatt elítélteké. A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a gyerekek is hajlamosak agresszívebben viselkedni, ha szerotonin-szintjük alacsonyabb. Mi ez a szerotonin? Egyike annak a több, mint hetvenféle anyagnak, ami az ingerületeket az idegrendszerben ott közvetíti, ahol az idegsejtek között "hézag" van (mert az ingerületek nem egy szálon futnak végig, hanem átkapcsoló központokban ilyen közvetítéssel haladnak tovább). Neurotranszmittereknek nevezik ezeket az anyagokat, vagyis neuronok - idegsejtek - közötti átkapcsolóknak, közvetítőknek. Ezek közül sok befolyásolja hangulatunkat - az örömöt, a bánatot - a társas viselkedésünket, az aktivitásunkat, a tanulás és az emlékezés sikerességét, a gátlásainkat, a szorongásainkat ...
Visszatérve a szerotoninhoz: különös kapcsolatot mutat, hogy depresszióban vagy a szorongásban is csökkent a szerotonin szintje, ugyanúgy, mint az agresszióban! (Van alapja annak a megállapításnak, hogy a depresszió befelé fordított agresszió, amelynek csúcspontja önmagunk elpusztítása, az öngyilkosság.) De miért csökken a szerotonin-szint? Erre egyelőre - tudomásom szerint - nincs tudományos alaposságú válasz, de az más vizsgálatok alapján joggal feltételezhető, hogy külső tényezők befolyásolják belső állapotunkat és ezek közt a szerotonin termelést is. Ez, mintha egy önmagába visszatérő kör volna: saját farkába harap a kígyó. Környezete - családja, iskolája - nem fogadja el a gyereket, folyamatosan kudarcokat él át, amikor megpróbál sikeresen kapcsolódni a külvilág számár fontos, mert biztonságot adó elemeihez (lényeihez) - ezért csökken a szerotonin-szint, ettől viszont depressziós, bánatos, szomorú, csalódott, illetve, ezt leküzdendő, agresszív lesz...
A férfihormon, a tesztoszteron is növeli az agresszióra való hajlamot. A kisgyerekkori korai tesztoszteron-szint növekedés agresszív viselkedést válthat ki. A kapcsolat itt is körkörös: az agresszió kinyilvánítása tovább emeli a tesztoszteron szintjét... A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy feltételezhető valamiféle öröklődés is. Születésükkor örökbe fogadott fiúk és természetes apjuk között véltek ilyen összefüggéseket felfedezni, (miután már mindkettőjüket elítélték erőszakos bűncselekmények miatt). Azok a kutatók, akik ezeket a biológiai összefüggéseket fontosnak tartják általában hangsúlyozzák a környezet fontosságát is, azzal, hogy ezek csak úgynevezett prediszpozíciók (hajlamosságot kialakító tényezők), amelyek befolyásolják az érzelmek kialakulását és a gondolkodást is.) De természetesen a kutatások másik csoportja ugyanekkora jelentőséget tulajdonít mindannak, ami a környezetből érkezik, vagy éppen a környezeti hatások elsődlegességét hangsúlyozza. (Egyetértve ezzel sok jeles gyakorló pedagógussal, pszichológussal, akik saját gyakorlatukra építve hangsúlyozzák például azt, hogy "rossz", "gonosz", "megátalkodott" gyerek nincs, csak el nem fogadott gyerek van, olyan gyerek, akivel rosszul bántak, akit megszégyenítettek, megbélyegeztek, és mindezzel dacossá, "nehéz gyerekké" tettek.
Mint A. S. Neill, a híres summerhilli iskola alapítója mondja:"A nehéz gyerek boldogtalan. Örök harcban áll önmagával, és ebből kifolyólag a világgal is." És akik velünk született agresszióról beszélnek? Talán inkább azt mondhatnánk: az aktivitás, sőt a kreativitás - az, ami velünk születik, és ha ez nem nyilvánulhat meg, nem kap utat (és mintát a megvalósításra), akkor agresszivitásba fordulhat. Kisgyerekkorban: például szabad játék helyett például rohangálásba, rombolásba... Vessünk egy pillantást a külső okok szövevényére is, előbb "tudományos", majd gyakorlati szempontból. Már az állatvizsgálatokban is kiderült, hogy ha agressziót kiváltó elektromos ingerléseket alkalmaznak a központi idegrendszer - az agy - bizonyos, jól körülhatárolható területein, akkor abban az esetben, ha a célpont (az agresszió célpontja, a megtámadott fél) viszonylag kicsi a támadóhoz képest, az agressziós inger "végig lefut" vagyis megjelenik a külvilágban is, az agresszív támadás bekövetkezik. Viszont ugyanez a folyamat elakad, megáll nagyméretű célpont esetében! Gyakorta tapasztalhatjuk emberi viszonylatban is, hogy az agresszív támadók "gyávák", csak biztosra mennek, csak akkor támadnak egyértelműen, ha náluk van a túlerő; és gyakran a "magányos hős" még így is visszariasztja őket.
... Az agresszív viselkedést szabályozza a "jutalom és büntetés" ugyancsak elsősorban állatkísérletekben vizsgált primitív mechanizmusa is. Az agresszor nagyon is felméri, hogy mennyire lehet biztos viselkedésének kedvező kimenetelében. Még egy fontos tényező, amire a vizsgálatok fényt derítettek: emberi viszonylatban az agresszív és antiszociális viselkedés úgyszólván mindig a szülői házban, a családtagok körében szerzett tapasztalatokra is visszavezethető! Ilyenkor nemcsak az indulat maga vezethető vissza a családi háttérre, hanem az is, hogy utat engedünk-e neki, s ha igen, milyen formában. Például: gyakran található meg az "érthetetlenül", vagy éppen "igazságosztóan" agresszív fiúgyerek családi hátterében az agresszív apa, aki egy kisebb (esetleg leány-) testvért - az "angyalt" - kitünteti szeretetével, míg a nagyobb testvért, a fiút üldözi, többnyire testileg is fenyíti (vagy "csak" letorkolja, bünteti, megalázza.) - "Igen, én rossz vagyok" - születik meg hamarosan a dacos válasz. A család kiemelkedő szerepe után fontos a tágabb kulturális és szociális környezetben (például nemzeti, helyi, vagy szubkultúrában) elfogadott "szokásos" viselkedésforma követése is. Mint a kutatók megállapítják: egyes országok lakói (vagy kisebb-nagyobb országon belüli közösségek tagjai) hajlamosabbak problémáikra agresszív válasz keresni, mint más népek, csoportok. A frusztráltság, az átélt kudarcok foka - például a kilátástalan szegénység - itt is jelentős szerepet játszik. De ettől látszólag független eltérés is tapasztalható! (Az USA-ban például, a déli kisvárosokban, a fehér, nem latin férfiak gyakrabban "rendezik" nézeteltéréseiket emberöléssel, mint az ország más területein, hasonló körülmények között élő hasonló emberek.)
Az agresszív viselkedés: válasz - összegzik a kutatók, aminek hevességét, gyakoriságát megszabhatják testi-lelki háttértényezők, de kiváltásához kell a külső hatás is, a provokáció. Kedvezőtlen esetben a gyerek veleszületett aktivitása, sőt kreativitása alakul át agresszióvá! Akkor ugyanis, ha ez az aktivitás, kreativitás nem találja meg a szabad játékban a maga levezető csatornáját. Mondjuk azért nem, mert nincs meg az önfeledt játéktevékenységhez szükséges biztonságot adó érzelmi háttér, és hiányzik az utánozható minta is... A vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy a fokozott kreativitás, kedvezőtlen esetben fokozott agresszióban nyilvánulhat meg. Másfelől: a szociálisan - család, környezet - "agressziót tanult" emberek válaszukban mindig agresszívebbek lesznek az átlagosnál. Azokban a közösségekben, ahol az érzelmek dominálnak és a gátlások kisebbek, provokációra könnyebben nyilvánul meg kivitelezett tettekben is az agresszív feszültség. Ha az iskola nem a gyerekre szabott, tananyagában, módszereiben, idő- és térbeosztásában, felhasználásában, akkor valamennyi gyerek agressziós szintje nő, de a gyerekek különbözni fognak abban, hogy ki az, aki agresszióját hamarabb - és erőteljesebben - kinyilvánítja. "Az anyag letanításá", tekintet nélkül arra, hogy mindenki be tudta-e fogadni, "az anyag számonkérésének" formája, a gyereket minősítő értékelés mind-mind növelik az agressziós szintet a folyamatos kudarcokkal, és frusztrációval. Ugyanakkor a beszélgetés, az együttes tevékenység, a megállás egy-egy probléma felbukkanásakor, az őszinte érdeklődő reagálás csökkentik a lehetséges agressziót.